Már megint. Változó buszmenetrendek. Csillió méteres sor a Fornettisnél. Buszon újra tömeg a csúcsidőben. Sáskajárás csipogó tizenévesek formájában. Már megint itt a szeptember és vele együtt az iskola.

Régen vártam ezt az időszakot, de tényleg. Lelkesedés és áhitat, hogy az éppen elkövetkező évben szuperhős leszek, mindenből kiváló leszek, mindig beviszem a cuccom, minden házit megcsinálok, az ilyenek. Hja. Tartott általában - időjárástól, lányok közeledésétől és a tőzsdeárfolyamtól függően - 3-6 napig, esetleg 1-2 hétig. De akkor legalább még volt ez az érzés, bár ahogy teltek az évek, úgy volt ez az időszak egyre rövidebb.

Az ezt követő napok, hetek és hónapok pedig arról szóltak, hogy kelljen a legkevesebbet foglalkoznom az egész iskola dologgal (persze, anya mást gondolt erről). Meg arról, hogy miért is szívat a magyartanár, mi a fenének kell tudjam mi az a kovalens kötés és vajon Eszti benne lenne egy "közös tanulásban". Vagy kettőben. Barátságok és árulások ("NEM JÖTTÉL FEL MSN-RE!!4!"), közös ökörködések és botrányok, hasonlók kellemes vagy épp borzalmas események (most már emlékek). Túl akartam jutni az egészen, végre felnőtt lenni és dolgozni, meg este együtt kocsmázni a barátokkal, ilyenek.

El is jött az idő, elhagytam az iskola védelmező falait és felnőtt lettem (meg érett, az érettségim szerint). Elköltöztem otthonról, munkát szereztem. Sok minden változott, a lényeg viszont nem. Ugyanúgy be kell járjak nap mint nap ugyanarra a helyre, ugyanazokat az arcokat nézem és ugyanazon beszélgetéseket folytatom, nap mint nap.

Különbség? Az van. A tét az nagyobb, segítség pedig nincsen. A játszmák és az egymás mögötti suttogások sokkal gyakoribbak és jelentősebbek. Szemrebbenés nélkül hazudnak a szemembe és tipornak el, ha előléptetésről vagy szimplán a leépítés kikerüléséről van szó. De ott vannak a számlák (albérlet, rezsi, törlesztőrészlet, kötelező, telefon és a lista nagyon hosszú), olyan dolgok mint az adóbevallás (amit már az APEH, a NAV csinál, de mégis tartozásom van) vagy éppen az üresség, amit az okoz, hogy ha megbántanak, nem értek valamit, akkor anya már nincs, hogy segítsen.

Nyagatott mindig: "tanulj fiam, amíg teheted, később bánni fogod, ha nem teszed" és "örülj amíg fiatal vagy". Totál hülységnek tartottam és egyik fülemen be, másikon ki. Most viszont ülök az IKEA-ban akciósan vett ülökén (másra nem volt keret), cigarettával a kézben és merengek az üres konyhában a szavakon és próbálom felidézni az arcát, bár már nehezemre esik.

Bekönnyezik a szemem. Elnyomom a cigarettát. Hálószoba nincs, kanapé van: lefekszem. Tovább merengek.

Bár iskolás lehetnék megint.